A minap egy hosszabb útra mentem és közben eszembe jutott, hogy mennyire szeretem a kocsimat. Azt az autót, amiről annyian próbáltak lebeszélni. “Drága lesz a fenntartása…” “nem éri meg…” “inkább vegyél egy újat…stb”. Én valamiért tudtam, hogy ezt akarom. Attól a pillanattól, hogy megláttam. De féltem, hogy igazuk lesz, ezért folyamatosan megkérdőjeleztem magam. Még úgyis, hogy egy hozzáértő ember kísért el a szalonba. Eleinte minden egyes méteren azon izgultam, nehogy kigyulladjon a motorhiba, mert akkor megkapom, hogy megint rossz döntést hoztam. Aztán egy idő után rájöttem, hogy mégis miért nem örülök annak a kocsinak, amire annyira vágytam???

Szerintem nem az a baj, ha rossz döntést hozol. Az a baj, ha nem a sajátodat. Mert minden döntés-akár jó, akár rossz-visz valamerre. Márpedig, ha az ösztönöd azt súgja, hogy arra kell menned, akkor lehet, hogy valamit ott kell megtanulnod. Még akkor is, ha fáj. Ugyanis a legtöbben nem a döntéseidre akadnak ki, hanem arra, hogy nem úgy döntöttél, ahogy ők szerették volna. Ezekben a kapcsolatokban pedig általában nincs szabadság. Ha csak addig szeret valaki, amíg eleget teszek a döntéseinek, akkor valójában nem engem szeret, hanem a szolgalelkűségemet, aki által újabb és újabb visszaigazolást nyerhet. Még akkor is, ha ez a legnagyobb szeretettel van tálalva…

Van az a mondás, hogy “az okos ember más kárán tanul…” Szerintem ez nem teljesen igaz. Tény, ha látom, hogy előttem hárman szakadékba ugranak, nem követem őket, de úgy gondolom, hogy rengeteget tanulhatunk a rossz döntéseinkből is. A szülők rendszerint mindentől szeretnék megóvni a gyerekeiket, szeretnek döntést hozni helyettük, ezáltal pedig elhitetik velük, hogy ők erre képtelenek. Mennyivel üdítőbb lenne egy olyan hozzáállás, melynek során hibázhatna a gyerek. Például olyan helyzetekben, ahol kifejezetten gyakorolhatná az önálló döntéshozatalt apró dolgokban. Majd viselné annak a következményeit is. Például hagyni, hogy párszor ő válassza ki, hogy milyen ruhát szeretne magának. Lehet, hogy teljesen felesleges darab, lehet, hogy két nap múlva már nem tetszik neki, mégis sikerélménye lesz a saját döntése kapcsán. Aztán, ha mégis rosszul választott, következő alkalommal hozhat már akár egy bölcsebb döntést. Azok a gyerekek, akiket a szülők a széltől is óvják és nem hagyják őket hibázni, úgy nőnek fel, hogy folyamatosan megkérdőjelezik önmagukat és a döntéseiket.

Mivel a környezetünk nehezen viseli a változásunkat, nem egyszerű kilépni a korábbi mintázatokból. Én mindig azt mondom a szeretteimnek, hogy nem mondhatom meg, hogyan döntsenek egy bizonyos dologban. Még annak sem, aki konkrétan felszólít arra, hogy mondjam meg, mit tegyen. Egyszerűen nincs hozzá jogom. Ráadásul honnan is tudhatnám, hogy számára mi lenne a legjobb választás? Ezt csak ő tudhatja. Ugyanakkor elmondom, hogy bárhogy döntesz, bárhogy is formálódik ezáltal a jövőd, én ott leszek és támogatlak. Mert valójában erről szól az, amikor jót akarunk a másiknak. Nem pedig arról, hogy a mi nézeteinket és meggyőződéseinket erőltetjük.

Szóval, ha kerültél már hasonló helyzetbe, netalántán most is ebben vagy, akkor tudd, hogy jogod van dönteni!!! Még akkor is, ha az rosszul sül el és utána záporoznak az “ÉN MEGMONDTAM!” mondatok. Mert valójában csak döntések, választások és következmények vannak. Mégis, ha legbelül van egy megérzésed, akkor hallgass rá! Persze tekintsünk el a végletektől, de amíg nem vagy életveszélyben, addig valójában csak az élet nevű játékot játszod, amiben te vagy a rendező…