-Túl szexi lány-

Amikor először láttam ezt a filmet, könnyesre nevettem magam rajta. Időről-időre újból megnézem, mert úgy érzem, a lelkemnek szüksége van rá. Ha még nem láttad volna, akkor itt egy rövid kis összefoglaló róla.

Szóval a főhősnőnk, Renee Barrett egy önmagával elégedetlen, önbizalomhiányos nő, aki szingliként él New York-ban. Mivel önmaga árnyékaként létezik a saját valóságában, ez a kisugárzás aztán tényleg odáig sodorja, hogy gyakorlatilag láthatatlanná válik az emberek számára. Minden álma, hogy csinos legyen és végre ő is abban a kivételezett bánásmódban részesülhessen, mint a munkahelyén lévő, génlottó nyertesei. Végül egy spinning baleset során beveri a fejét és ezután történik a csoda. Végre azt a nőt látja viszont a tükörben, akit mindig is szeretett volna, miközben az égvilágon semmi sem változott a külsején. Ekkor pedig kezdetét veszi egy új élet, amiben nemcsak álmai munkáját, de a legdögösebb pasi szívét is elnyeri.

A film üzenete szerintem csodálatos minden nő számára. Elgondolkoztam azon, hogy vajon ez a való életben is így működne? Minden csak a kisugárzásunkon múlik????

Szerintem a külső kinyithat bizonyos kapukat és sajnos be is zárhat…bármennyire is fájdalmas ezzel szembesülni. Mert bár egy nagyon elfogadó korban élünk, mégis nehezen fogadjuk el, ha valaki eltér az átlagtól. És nem szeretnék álszent lenni, én is szoktam ítélkezni, bármennyire is rajta vagyok a saját önismereti utamon. Szóval azt gondolom, hogy egy megnyerő külső mindig is előnynek számított, amióta világ a világ, viszont ez ugyebár önmagában édeskevés. Ez csak a belépő az Oscarra. Ott kitűnni…na ahhoz már nem elég a 90-60-90.

És a film erre szerette volna helyezni a hangsúlyt. Egy nő, aki talán nem felel meg az éppen aktuális szépségideálnak, tudja magát úgy szeretni, hogy ez ragályos legyen mások számára is. És ez szerintem roppant inspiráló. Merthogy valójában az egész itt kezdődik. Amíg bujkálunk a világ elől és a földet bámulva járkálunk az utcán, addig hiába vagyunk csinosak – láthatatlanok maradunk. Az, hogy ki mit lát szépnek, teljesen szubjektív, az ellenálhatatlan kisugárzásnak, viszont kevés ember tud ellenállni. Ismerek olyan nőt, aki első ránézésre talán nem felelne meg a mostani trendeknek, viszont amint belép valahová, a férfiak nem bírják róla levenni a szemüket. Míg ennek a fordítottjával is találkoztam már. Győnyörű lány, kivételes adottságokkal, láthatatlan volt mások számára. A kisugárzás nem a genetika ajándéka. Tanulható. De csak akkor, ha már tudjuk szeretni magunkat az összes hibánkkal együtt. Tudom, hogy baromi közhelyes, de az van, hogy ez igaz. Nem azt mondom, hogy ne változtassunk, fejlődjünk. Inkább azt, hogy tanuljunk meg minden állapotunkban kedvesen állni önmagunkhoz. Még akkor is, ha ez eleinte nem olyan egyszerű. Senki sem tökéletes, mindenki faragna valamit a testén, viszont, ha mi magunk csak a hibáinkra fókuszálunk, akkor esélyt sem adunk másoknak, hogy megláthassák a különlegességünket.

És akkor most tegyük fel magunkban a kérdést. Vajon Renee a való életben is megkaphatná Grant LeClairt? Az én válaszom egyértelműen IGEN! Mert, ahogy haladtunk előre a filmben, én is egyre vonzóbbnak láttam ezt a nőt, bár semmi különös nem történt a külsejével. Azonkívül, hogy jobb ruhákat választott. Az a magabiztosság, amivel járt-kelt, az baromi széppé és észrevehetővé tette azt a nőt, aki addig csak a háttérben létezett. Én tudom, hogy ez az életben is megtörténhet, ahogy velünk, nőkkel is. Mi sem mindig a legjobb pasit választjuk. Sőt, én kifejezetten kivagyok a tökéletes testű, tökéletes fogsorú férfiaktól. Nem azért, mert ne tartanám őket vonzónak, egyszerűen csak több kell ahhoz, hogy valakire férfiként tekintsek. Kell az az illat, kisugárzás, valami tökéletlenség, amitől egyedi és megismételhetetlen lesz számomra. Tulajdonképpen van abban a mondásban valami, hogy “egy férfinak elég, ha csak egy fokkal szebb az ördögnél.” Mert legbelül mi sem egy testbe szeretünk bele, hanem abba, aki abban a testben létezik.