Kezdjük az elején…

Amikor a barátnőimmel naphosszat feszegettük azt, hogy a Szex és New York-ból vajon mely karakterek lennénk, még a legmerészebb álmaimban sem feltételeztem volna, hogy egyszer én leszek Samanta….de még mielőtt rosszra gondolnál…hadd magyarázzam meg.

Sohasem tudtam magamat teljesen a négy főszereplő egyikével azonosítani, de azért voltak közös személyiségjegyek. Mégis, mivel a bennem élő Samanthát nem engedtem soha szabadon, ő állt tőlem a legtávolabb. Az egyik barátnőm gyakran említett egy lapon Carrie-vel, vagy Charlotte-tal. Mert mindig is volt bennem egy kis vagányság, mint Carrie-ben, de közben menthetetlenül romantikus is voltam világ életemben. Az a típusú lány, aki mindennél jobban hitt abban, hogy Mr. Big bármelyik sarkon felbukkanhat, miközben megbotlok egy kavicsban és a karjaiban térek magamhoz. Hittem a nagybetűs ROMANTIKÁBAN és egyébként még most is, csak kicsit másképp. 

Szóval úgy gondoltam magamra, mint egy Upper East Side-i hercegnőre, amire a külsőm is ráerősített. Habos-babos szoknyák, virágos, strasszos aktatáska, no meg persze a csodálatos masnik a hajba…és akkor ez voltam én. Egy túlontúl romantikus lány, aki hitt a szőke hercegben, a szerelem első látásban és happy end-ben. Tiszta Charlotte voltam a húszas éveimben, aki mindennél jobban szerette volna megtalálni a tökéletest…

És talán ez változott meg bennem a leginkább….hogy felhagytam a tökéletes hajszolásával…

És ez magamra is vonatkozik.

Mire betöltöttem a harmincat, nagyjából körvonalazódott bennem, hogy a Charlotte féle romantikának búcsút inthetek, bár ez nála is így zajlott, mikor megismerkedett a korántsem tökéletes, vágyálmaitól igencsak különböző Harry-vel. 

Szóval harminc évesen, a nagy X előtt számvetés következett. Nagyjából semmit sem valósítottam meg a családalapításról szóló terveimből, melyben az szerepelt, hogy 24-25 éves koromra családanya leszek. Kezdtem bepánikolni, hogy el vagyok késve, hogy nem felelek meg a családom által támasztott követelményeknek és, hogy erőteljesen ketyeg a biológiai órám. Ugyanakkor feltettem magamnak a kérdést: valóban készen állsz rá???? És a válasz NEM volt. Nem álltam készen rá, bármennyire is tudtam ésszel, hogy anyává szeretnék válni és családot alapítani. És ekkor fordult át bennem valami.

Egy ikonikus hajszínváltás is sokat segített ebben, de a leginkább az, hogy végre megértettem….senkinek sem kell megfelelnem….és a szőke herceg kurvára nem létezik…legalábbis nem úgy, ahogy a disney mesék megpróbálják elhitetni velünk.

Úgy döntöttem, hogyha már a családalapítás várat magára, legalább élek egy kicsit és megkeresem a gyerekem apját. Ő pedig ugyebár kint vár rám…

Így leltem rá Samantha Jones-ra, aki szerintem titokban minden nőben ott lapul. A kérdés csak az, hogy hagyjuk e elszabadulni az életünkben. És még mielőtt mindenki a féktelen kefélésre gondolna…nem arra céloztam. Kivéve persze, ha valakinek ahhoz van kedve…:)

Samantha számomra már nemcsak egy erkölcstelen szexgép, aki meggondolatlanul kefél mindenkivel, akit megkíván. Az idő folyamán elkezdtem egész másképp tekinteni rá. Ő már az a nő lett a szememben, aki mer önmaga lenni. Aki nagyban tesz arra, hogy ki mit gondol róla, vagy a szokásairól. Mert csak a saját boldogságára koncentrál…már-már kicsit túlságosan is önző módon. Bátran ki meri mondani, amit gondol és nem fél megszerezni magának azt a férfit, akit kinézett magának. Egy ilyen nőt a társadalmunk elítél, megbélyegez és könnyűvérűnek titulál. Miközben miért ne engedhetne meg magának egy nő legalább annyi élvezetet, mint egy férfi? 

Szóval gondoltam egyet és belevágtam az életbe Samantha Jones-ként….ez viszont nem jött csettintésre. Mindez annak az önismereti útnak a része, amit a mai napig végzek magamon. Kezdve azzal, hogy elfogadjam magam olyannak, amilyen vagyok. Hogy ne ítéljem el magamat azért, amiért nőként az átlagnál nagyobb a szexuális étvágyam. Vagy, hogy szeretek csábítani…ezek mind olyan tulajdonságok, melyek valamiért ítéletet váltanak ki a még elfogadónak hirdetett társadalmunkból is. És nem kell messzire mennem. Még az én mikrokörnyezetem is nehezen emészti meg a személyiségemet. A különbség az, hogy már nem akarok másmilyen lenni. 

Samantha mindig is ott volt bennem, ahogy Charlotte, Carrie és Miranda is. Csak őt eddig próbáltam elnyomni és elhitetni magammal, hogy egy ilyen nő egyetlen férfinak sem kell majd hosszú távon. De, ahogy Ő is rálelt Smith-re, ugyanúgy számunkra is ott van a lehetőség, hogy megtaláljuk azt a férfit, aki mellett bátran lehetünk önmagunk. Ehhez, viszont az szükségeltetik, hogy büszkén vállaljuk fel azt a nők, akik valójában vagyunk.

Puszi…