Voltam már látónál, jósnál, angyalkártyásnál, táltosnál, auralátónál…majdhogynem csak Jézusnál nem jártam még személyesen. Akkoriban nagyon akartam valamit. Egy jelet. Egy képességet. Egy bizonyítékot arra, hogy különleges vagyok. Azt akartam, hogy valaki egyszer csak azt mondja nekem:

• „Te egy médium vagy!”
• „Az angyalok beszélnek hozzád!”
• „A jövőbe látsz!”

Azt akartam, hogy kiválasztott legyek, aki bár segít az embereken, de őszintén…valójában nem csak ez motivált. Szeretek másokon segíteni, de a motivációm sokkal inkább az volt, hogy kiválasztottnak érezzem magam. Hogy legyen valami, amivel kitűnhetek a többi ember közül, ami által azt érezhetem, hogy több vagyok másoknál.

Azóta már egész másképp gondolom…

Szerintem mindenki „csak” ember. Sem több, sem kevesebb. Igen, vannak gazdagabbak, szegényebbek, szebbek, okosabbak, tehetségesebbek, merészebbek, de ezek nem azt jelentik, hogy van olyan ember, aki többet érne a másiknál…és most ne menjünk bele abba, hogy mi a helyzet a gyilkosokkal…

Szóval mára már sikerül úgy látnom az embereket, hogy a maga módján mindenki különleges, egyedi és megismételhetetlen. Ehhez pedig az kellett, hogy én magamat is ezen a szemüvegen kezdjem el látni. És nem azért, mert mondjuk halottakat látok. Akár a puszta létezésünket is felfoghatjuk művészetként és értékelendő tettként.

És mikor már nem kerestem tovább, mikor már nem akartam mindenáron különleges lenni, akkor ráleltem a hétköznapi spiritualitásra. 

És ekkor elkezdtem írni…

Elkezdtem figyelni magamat, hogy mit érzek írás közben. Mikor csak úgy természetesen jönnek a szavak. Mikor nem akarom életem legjobb írását közölni, amivel hatással lehetek másokra. Nem tervezek, nem ötletelek, csak gépelek. Ez pedig fantasztikus érzés….ekkor jöttem rá, hogy az élet maga a spiritualitás.

Amikor leírok valamit és te, aki most ezt olvasod, valamilyen érzést kivált belőled… ez már maga egy kapcsolódás, amit nevezhetünk spiritualitásnak is. Érezni, jelen lenni és kapcsolódni egymáshoz. Megfigyeltem, hogy egyes emberek mennyire képesek feltölteni engem, míg mások akaratlanul is leszívni. Mi ez, ha nem egy megmagyarázhatatlan érdekessége az életnek???

Szóval, ma már nem akarok médium lenni.

Se jósnő…

Már nem akarok mindenáron különleges lenni, mert rájöttem, hogy valójában mindenki az, aki él, aki érez és, ami a legfontosabb…aki szeret.

Most éppen Pink: Who Knew című száma szól a fülemben…a zene és a szövege olyan, mintha belém mászna, feltépne bennem sebeket, miközben be is gyógyítja azokat. És most is azt gondolom: ez maga a spiritualitás….

Mikor valaki, aki ekkora ajándékot kapott az élettől, használja és a tehetsége által kapcsolódik másokhoz. Mikor mer önmaga lenni. Sőt, tovább megyek…ezáltal gyógyítani másokat. Arra is rájöttem, hogy a meditációhoz sem kell feltétlen összehangolni a csakráimat, lótuszülésben ülnöm naphosszat, vagy hangtálfürdőzni. Néha az is bőven elég, ha beteszem a fülesemet és csak hallgatom a kedvenc számaimat, melyek erőt adnak és feltöltenek.

És tudod mit???

Hiszek abban, hogy igenis vannak emberek, akik tényleg kommunikálnak entitásokkal.

Csak ma már nem úgy gondolok rájuk, mint kiválasztottakra, akik többek nálam.

Azt gondolom, hogy ők ugyanolyan emberek, mint én, csak más életfeladattal. 

Szóval, ha te is évek óta vársz arra, hogy megtaláld a te szuperképességedet, akkor kezdd el MOST meglátni magadban, mert ott van benned. Nem kell hozzá hókuszpókusz, elég vagy TE is!!!

Puszi